Megismerkedésünk könyvbe illő volt. A főiskola nappali tagozatán – ahonnan én mindig lógtam, mert dolgoznom kellett – elkapott egyszer a lépcsőfordulóban. Egy csoportba lettünk osztva, egy rendszeres, közös szeánszot igénylő házi feladattal. Ha jól emlékszem egy teljes marketing startégiát kellett volna kidolgoznunk. Azért használok feltételes módot, mert én nyilván eltűntem.
Aztán jött a lépcsőforduló. Megállított. Nagyon védekezően magyaráztam az igazolásom, ami felmentésre jogosít. Mondtam, hogy nekem jó lesz abban a félévben abból a tárgyból a 2-es is, vállalom. Ő pedig határozottan azt mondta, hogy ez nem fair. Nem becsületes a részemről, mert mindannyiunk idejét, energiáját érinti és legyek kedves megoldani
a jelenlétem mostantól.
Ez igen – mondtam magamban. Ez a tiszta erő, amit ritkán tapasztalok.
Így kezdődött.
Sok közös élménnyel folytatódott. Emlékszem, mikor évek közös utazgatásai során egyszer az ablakban ülve, azt mondta, hogy jó lenne együtt megöregedni. És 80 évesen is akár így beszélgetni, napokon át. ahogy mi szoktunk.
Aztán egyszer a születésnapomra kaptam Tőle egy könyvet, ahol a közös emlékeket felidéző fotóink mellett, a hozzájuk kapcsolódó gondolatok és design elemek is megnyilvánultak. Sok év, számtalan helyszín, gyakori együtt sírás-nevetés…