Két hete ismertem. Naná – online. Három nap után, – magamon is meglepődve – azt mondtam neki, hogy
’I love You’.
Telefonon, de hát akkor is. Még csak nem is láttam. Megbeszéltük, hogy találkozunk. Félúton. Azaz Udine-ben. Február 13-án, pénteken. Későn, éjjel értünk oda. Így másnap megosztotta velem az ajándékait, amikkel készült.
Az első egy könyv volt: ’Les Alpes Maritimes’. A legfontosabb képhez lapozott, ahol látszott a kisváros, ahol lakik. (L’Escaréne).
A második, alufóliában összetekert friss rozmaring szárakat rejtett.
Majd szintjén a kertjéből származó, addigra szomjas, azaz megmentésre szoruló hóvirágcsokrot nyomott a kezembe. Azonnal vízbe tettem őket, és még két hétig velem voltak, azaz illatoztak az asztalomon.
Nem mintha az előzőekre szorultam volna. Ezek nélkül is folyamatosan jelen voltak és tápláltak a találkozásunkhoz kapcsolódó emlékeim.
Ugyanakkor minden, amit kaptam, az énjének egy kis szelete volt. Illetve, bármikor a virágokra néztem, mosolygott a lelkem.
Az első együtt töltött születésnapjára egy cipész barátom segítségével készítettem számára egy bőrkötésű könyvet.
A benn található vastag, antikolt felületű lapok a megismerkedésünk első napjainak online chatalését tartalmazták. Az ajándék mivoltán túl, emlékeztetőnek szántam, hogy segítse életben tartani azt a varázst, amit megismerkedésünkkor egymásban felfedeztünk.