Megismertem (francia férjem lévén) a provance-i szomszédunk kislányát, Lilout. Azonnal a szívébe fogadott. Odajött hozzám és beszélgetést kezdeményezett. Akkoriban nagyon szégyelltem a francia tudásom hiányát.
Többnyire menekültem a velem beszélgetni kívánóktól. Látványosan nem zavarta, sőt természetesen kezelte, hogy úgy dadogok, mint egy 2 éves gyerek. Kérdezgetett. Igyekeztem válaszolgatni. Majd kézen fogott, és bevezetett a birodalmába. Mosolygott miközben mutogatta a ’művész’ eszköztárát, megosztva izgatottságát mesélt. Néhány felszabadult perc után visszatértem a szülőkhöz, a vendéglátóinkhoz. Eltelt néhány óra. Ültem félrevonulva, élvezve a napsütést. És ekkor Lilou odalépett hozzám, majd a kezembe nyomta legfrissebb alkotását, és azt mondta:
„C’est toi.”
Meghatódtam attól, amit kaptam.
