13 éves voltam. Életemben először női minőségemet megélve, szerelmes. (Korábban is volt meghatározó alanya már a rajongásomnak, de az még talán elsősorban a közös biciklizés élményéről szólt.)
Szóval ott volt Alberto. A spanyol fiú. Akivel egy iskolába jártam. Így majdnem minden szünetben pingpongozhattam vele. Mármint nem vele személyesen. Hanem még körülbelül 20 lelkesedő társunkkal. Beosztva a szüneteket rövid, vagy páros, vagy mintegy 15-en körben állós menetekre.
Aztán elindultak az iskolai rendezvények. Halloween party péntek este.
Nagyon készültem. Emlékszem az akkor nagyon populáris Wham számokra. Majd a „lassúzásra”, mely esetekben kimenekültem a gátlásaim miatt a teremből. (Én voltam az egyetlen ’keleti’ gyerek a teljes intézményben)
Rohant az idő. Nem mertem közeledni. Spanyolul vezettem a naplómat (mely a mai napig megvan) a virtuális viszonyunkról, hogy ezen keresztül megpróbáljam megélni a beteljesülést.
Aztán egy házibulit követően (ahol megtört a jég, azaz az első és egyben utolsó csók közöttünk) meghívott magukhoz.
És miután nem tudott a feszengő, szégyenlős, védelemre berendezkedő viselkedésemmel mit kezdeni, átvette az irányítást.
Leült a zongora elé, ami egy ablak előtt volt, közvetlenül a tengerre tájolva. Majd határozottan megkért, hogy üljek oda mellé.
És elkezdett játszani. Für Elise, ami betöltötte a teret, és élveztem a darab minden pillanatát, közben gyönyörködve a tenger hullámaiban.
A mai napig, ha meghallom, behunyom a szemem, és máris ott vagyok…
